Új projekt - változtass meg valamit, amiről azt gondolod nem vagy rá képes.

Úgy látom a blogírás még nem lett a fő profilom. :) Sebaj. Van más...de majd egyszer biztosan olyan lesz ez is, ami sokak hasznára válhat.

Tegnap előtt olvastam, egy kínai HR manager blogján, hogy hogyan változott meg az élete attól, hogy minden nap 5:00 órakor kelt fel. "A szokásos teljesítménykényszer..." gondoltam. Ámde...én is régóta gondolkodtam azon, hogy bagolyból átmegyek pacsirtába, mert sokkal jobban szeretem a reggeli csendet.
Elolvastam hát a cikket és sok érdekes dolgot találtam. Pl. azt, hogy minden áldott reggel a hölgy amellett, hogy sikerült felébrednie 5 órakor három hónapon át futott kb. 3-5 km-t. Na ez tetszik, gondoltam. Ezt meg tudom csinálni. Na de meddig bírom..? Meglátjuk.
Eldöntöttem, hogy minimum egy hétig azt csinálom, hogy 6 órakor kelek és elmegyek futni. Aztán kis feleségem megjegyezte, "Hajrá! 21 napig kell csinálni valamit ahhoz, hogy szokássá váljon." Zsír, mondom magamban. :/ Rólam tudni kell, hogy az én kitartásom nem szokott MINDEN területen kiterjedni és működni is hosszabb távon. Ez azt jelenti, elképzelhető, hogy korábban abbahagyok valamit, amit hosszabb távra terveztem. Emberek vagyunk ugye. De azért mégsem jó ezt minden helyzetben joker-kifogásként használni. Meglátjuk legyőzöm-e a 21 napot.
A táv 3.5km minden nap. Majd ezt követően tanulok egy kicsit, zuhany és irány a meló. Még csak második nap, de már érdekes a helyzet ugyanis ahelyett, hogy fáradtabb lennék egészen más történik: épp az ellenkezője. Ráadásul épp ügyeletes vagyok és éjjelente 2x-3x felébresztenek és akkor munka van. Aztán ott van a nyaralás. Ott az ember pihenni szokott ugyebár. Mindegy, mondom kis feleségemnek, hogy a napfelkelte ott még szebb. :D Gondolom magamban jó nagy ökör vagyok, hogy pont ilyenkor kezdem el, de ha ez bejön annál nagyobbat "üt" a megváltoztathatatlannak tűnő életvitelemen. :) Mert ugye ez életmódváltás és annak nem állhat útjában semmi, mivel élet-mód-váltás.
Szóval:
1. nap - 3,5km - 17 perc
2. nap - 3,5km - 16 perc
Eddig minden okés. Holnap újra jövök. ;)

Szóval akkor elkezdem végre.

Új év új elhatározások. Szépen szól ez a közhelyes kis megjegyzés, de valóban tarthatóak ezek az új elhatározások? Ha nincs sok belőlük, akkor talán… Mindenesetre több rá az esély, mintha az ember egyszerre tíz dolgot akar megváltoztatni. Én nem tartom magamat túlságosan rendszerező típusnak, bár szeretem a rendet. Mégis teret akarok adni az ihletnek, hogy ne vesszen el a mondanivaló lényege. Szóval elhatározások. Az egyik ilyet most itt megnevezem: önismeret/önfejlesztés – és ezáltal a saját békém megtalálása, hogy a többiek hasznára vagy „áldására” lehessek. Most eszembe jutott, hogy ehhez talán célszerű lenne foglalkozni egy kicsit a múltammal is, bár nem kellemes ilyesmibe belemenni, mert az ember hajlamos lehet beleragadni és „jót” fürödni az önsajnálat dagonyájában vagy a "mártíromság" tengerében. Pedig úgy érzem, foglalkoznom kell a múlttal, hogy megértse az olvasó a jelent. Igyekszem tényszerű lenni ezt megígérhetem.

Dióhéjban – gyermekkor falun a szocializmus érájában és a rendszerváltás kezdetén. Szakmunkás apa, nyolc általános ám annál inkább tehetséges anya (kitűnő átlag, jó sportteljesítmény ám a nagyimnak más volt az elképzelése anyukám jövőjét illetően). A szülők házassága megroggyant és elindult az alkoholizmus apai részről, szegénység, veszekedések/verekedések, egymás hibáztatása és ezzel együtt az állandó félelem és szorongás nálunk, gyerekeknél. Végül válás. Így gyakorlatilag nálam is, mint annyi más fiúnál beütött az apanélküliség esete. A tinédzserkor katasztrofális útkereséssel, botlásokkal, rossz tanulmányi eredménnyel, céltalansággal, totális önbizalomhiánnyal. Aztán mégis beköszöntött egy csoda egy lány alakjában. Ha nem szerettünk volna egymásba, ma nem is tudom, mi vagy ki lennék. Innentől datálom a helyes irányt az életemben, mert a szerelem azóta is tart. Immár 24 éve. És ahogy Buzz Lightyear mondta: a végtelenbe és tovább! J De persze ez a 24 év sem telt unalmasan vagy eseménytelenül és természetesen köze van mindahhoz, amiért ezt a blogot elkezdtem írni. Nem várok túl sokat attól, hogy végül mégis elkezdtem írni ezt. Ám ha valakinek mégis bármiféle segítséget vagy kapaszkodót adhat az életében, akkor úgy érzem megérte. Mert mi végre is vagyunk itt ezen a bolygón, ha nem azért, hogy szeressünk és építsünk másokat - meg magunkat, a kapcsolatainkat? Sokaknak bizonyára nem fognak sokat jelenteni ezek a sorok, sőt nem is fogják majd érteni. De mindenki, aki érti annak talán kicsit jobbá tehetik az életét az írásaim. A következő részben elkezdem kalandos – bár biztosan átlagos – jellemtúrám leírását. Kicsit nagyobb dió héjában…ツ

Az újév legrosszabb híre...

Ma beköszönt a munkahelyemre a halál. 

Egy éve dolgozom itt és nagyon megszerettem az itteni kollektívát. Közöttük vannak többen, akiket csodálok is. Ilyen ember volt közvetlen kolléganőm, aki egyfajta koordinátorom volt itt. A mai hír vele kapcsolatos és lesújtó. Hosszú ideje harcolt már a rákkal, de ezúttal annyira elfáradt, hogy nem maradt tovább ereje küzdeni. Nem adta fel! Nem erről van szó. Soha nem adta fel és nem is akarta ezúttal sem, ebben biztos vagyok. Így ismertem. Sok éven át kerekedett felül és újra megerősödve állt vissza a sorba, hogy öregbítse közös munkahelyünk hírnevét. Érdekes, hogy az ember mennyire képes ragaszkodni az élethez, amit ajándékba kapott...újra és újra.

Így búcsúzom.

Isten nyugosztaljon, Mariann! :(

Kezdjem-ne kezdjem?

Lássuk csak... Mikor is hoztam létre ezt a blogot? Nem emlékszem a pontos dátumra, de már vagy két hónapja biztosan volt, hogy arra vetemedtem - írni kezdek. Publikusan. Mindenkinek. Na, de miért is? Igen, már emlékszem... Azért akartam elkezdeni írni, mert eszembe ötlött, hogy emlékeket gyártunk mi emberek itt ezen a sárgolyón. Emlékeket. Saját és mások életében. Az apropó a kérdés körül somfordál: na de milyen emlékeket? Szóval a lényeg (ha valaki kíváncsi lenne rá), hogy emlékeket gyártunk mi mindannyian és nagyon nem mindegy, hogy milyeneket. És itt elsősorban a MÁSIK ember élete az érdekes. Én milyen nyomokat - kvázi emlékeket - hagyok azok életében, akiket ismerek, szeretek és akiket nem ismerek vagy csak később fogom megismerni. A dilemma pedig a címben miért is? Annyi gondolat ugrik be mostanság, amit legszívesebben kibontanék. Felpörög az agyam ezen része, aztán megint elhalványulnak a gondolatok - a dolgok jönnek és mennek és a tennivalók is. Aztán a gondolatok, amiket ki akarok írni magamból egyszer csak eltűnnek. És vele az írás utáni vágy is. Nem állítom, hogy korszakalkotó gondolatok ezek, de talán érdemesek lehetnek arra, hogy segítsenek - bárkinek.

Szóval kedves olvasó, köszöntelek az emlékgyáramban. Az a vágyam, hogy a blogom arra sarkaljon minden kedves olvasómat, hogy azok táborába álljanak be, akik jó emlékeket akarnak "gyártani" mások életében.

Nem. Ez nem a pozitív gondolkodás tana. Inkább a megmagyarázhatatlan, önzetlen, indokolatlan és meg nem érdemelt szereteté. A nagybetűsé, amit karácsony alkalmával emlegetnek az emberek, ha ez érthetőbbé teszi a dolgot.

Sok emlékem van, bár nem vagyok öreg. Félidősnek mondanám magam. Sok rossz és még több jó emlékem van, de így vagyunk ezzel mindannyian. A döntés viszont mindig ott lesz előttünk: milyen emlékeket akarunk gyártani.

Kellemes átváltozást!

Az emlékgyáros.